ARTBAT – Kijevből indultak, és átírták a techno fesztiválszabályait

Néhány évvel ezelőtt még viszonylag könnyű volt megmondani, hol ér véget az underground techno és hol kezdődik a nagyszínpadokra szánt elektronikus tánczene. Az egyik sötét klubokban, hosszú, hipnotikus szettekben működött igazán, a másik látványos kiállásokra, azonnal felismerhető dallamokra és több tízezres közönségre épített. Az ARTBAT felemelkedése éppen azért érdekes, mert a két ukrán producernek sikerült elmosnia ezt a határt. Zenéjükben a techno monotonitása és fizikai ereje olyan érzelmes, gyakran szinte filmszerű dallamokkal találkozik, amelyek egy kisebb klubban ugyanúgy működnek, mint egy hatalmas fesztiválszínpadon. Az ARTBAT története így nemcsak két DJ nemzetközi sikertörténete, hanem annak a változásnak is az egyik legjobb példája, ahogyan a melodic techno a kétezertízes évek underground színteréből a globális elektronikus zene egyik meghatározó irányzatává vált.

Artur Kryvenko és Vitalii Limarenko 2014-ben alapították meg közös projektjüket Kijevben. A név egyszerűen a két zenész nevéből született: Artur és Batish, utóbbi Vitalii korábban is használt művészneve volt. Mindketten rendelkeztek már DJ- és produceri tapasztalattal, de a közös munka egészen más lehetőségeket nyitott meg előttük. A kijevi elektronikus zenei közeg akkoriban különösen sokszínű volt, a helyi klubokban a techno, a house és a progresszív elektronikus zene különböző irányzatai találkoztak. Az ARTBAT ebből a világból indult, de már a kezdetektől olyan zenéket akart készíteni, amelyekben a ritmus mellett a dallamnak és az atmoszférának is meghatározó szerep jut.

A két producer korai inspirációi között fontos helyet foglalt el Solomun és a hamburgi Diynamic Music hangzásvilága. A kiadó körül kialakult zenei közeg különösen jól mutatta meg, hogyan lehet a house és a techno elemeiből hosszú, fokozatosan építkező, mégis könnyen felismerhető klubzenét készíteni. Artur és Vitalii azonban nem egyszerűen ezt a mintát követték. Saját felvételeikben egyre erősebb basszusok, drámaibb szintetizátordallamok és nagyobb érzelmi ívek jelentek meg, miközben a zenék megőrizték az underground klubokban is működő ritmikai alapokat. Ez az egyensúly később az ARTBAT egyik legfontosabb ismertetőjegyévé vált.

Az első felvételektől a Diynamic áttöréséig

Az ARTBAT első jelentős nemzetközi visszajelzése a 2015-ben megjelent „Mandrake” című felvételhez kapcsolódott. A zenére Richie Hawtin is felfigyelt, és elkezdte játszani a szettjeiben. Egy akkor még kevéssé ismert ukrán producerpáros számára ez komoly szakmai elismerést jelentett, különösen azért, mert Hawtin a techno egyik legbefolyásosabb alakjaként régóta fontos szerepet játszott az új hangzások és előadók nemzetközi megismertetésében. A „Mandrake” nem változtatta meg egyik napról a másikra az ARTBAT helyzetét, de egyértelművé tette, hogy a két producer zenéje a kijevi klubokon kívül is képes figyelmet kelteni.

A következő években a duó fokozatosan építette nemzetközi kapcsolatait, miközben egyre több kiadónál jelentek meg felvételei. Az igazi fordulópontot a Diynamic Musichoz fűződő kapcsolat jelentette. A 2018-ban megjelent Planeta EP már jóval kiforrottabb hangzást mutatott, mint a korai produkciók. A címadó felvételben a feszes ritmikai alapokra lassan kibontakozó, monumentális szintetizátordallamok épültek, amelyek egyszerre idézték a progresszív house hosszú zenei íveit és a techno hipnotikus erejét. Az ARTBAT ekkorra megtalálta azt a zenei nyelvet, amelyet a közönség néhány hang után képes volt felismerni.

A következő évben megjelent Upperground EP tovább erősítette ezt az irányt. A címadó felvétel a Beatport toplistáin is kiemelkedően szerepelt, és a duó egyik fontos korai sikere lett. Az „Upperground” azonban később jóval többet jelentett egy népszerű számnál. A névben már ott volt az ARTBAT későbbi gondolkodásának egyik alapvető eleme: a föld alatti klubkultúrából érkező zenét úgy lehet szélesebb közönség elé vinni, hogy közben nem kell teljesen feladni annak eredeti karakterét. A duó ezt az elképzelést néhány évvel később saját lemezkiadója és rendezvénysorozata alapjává is tette.

Egy remix, amely megváltoztatta a pályájukat

2019-ben jelent meg az a felvétel, amely az ARTBAT nevét végleg beemelte a nemzetközi elektronikus zenei köztudatba. Monolink „Return to Oz” című dalának remixében a két producer úgy alakította át az eredetileg is erős atmoszférájú, énekes elektronikus szerzeményt, hogy közben megőrizte annak melankolikus karakterét. A remix hosszú építkezése, mély basszusai és fokozatosan kiteljesedő dallama szinte tankönyvi példája lett annak, hogyan lehet egy underground klubfelvételből nagyszínpadokon is működő produkciót készíteni anélkül, hogy a zene elveszítené sajátos hangulatát.

A „Return to Oz” sikere különösen jól mutatta meg, hogy az ARTBAT hangzása mennyire pontosan találta el a korszak elektronikus zenei változásait. A kétezertízes évek végére a techno és a progresszív house közönsége egyre nyitottabbá vált a dallamosabb, érzelmesebb produkciókra, miközben a fesztiválok is egyre nagyobb teret adtak a melodic house és techno előadóinak. Az ARTBAT remixe ebben a környezetben szinte mindenhol működött: játszották underground klubokban, nemzetközi DJ-k szettjeiben és nagyszabású rendezvényeken is. A felvétel népszerűsége nemcsak a duó karrierjének adott lendületet, hanem egy egész hangzásvilág nemzetközi térnyerésének egyik fontos pillanata lett.

Ugyanebben az évben az ARTBAT a Cercle meghívására Rio de Janeiróban, a Sugarloaf-hegyen adott különleges fellépést. A város fölött rögzített DJ-szett látványvilága önmagában is figyelemre méltó volt, de a felvétel jelentősége ennél jóval nagyobb. A koncert megmutatta, hogy az ARTBAT zenéje egy hagyományos klubkörnyezeten kívül is képes hosszabb, összefüggő történetként működni. A fokozatosan építkező ritmusok és a monumentális dallamok szinte természetes módon kapcsolódtak a különleges helyszínhez, miközben a szett újabb hallgatókhoz juttatta el a duó nevét. A 2019-es év végére az ARTBAT már nem egyszerűen ígéretes underground projekt volt, hanem a melodic techno egyik legkeresettebb nemzetközi szereplője.

Amikor a techno megtanult énekelni

Az ARTBAT hangzásának egyik legérdekesebb sajátossága, hogy a két producer az instrumentális klubzenék mellett egyre nagyobb figyelmet fordított az énekes együttműködésekre is. Ez a nyitás nem jelentett teljes irányváltást, inkább természetes folytatása volt annak a zenei gondolkodásnak, amelyben a dallam és az érzelmi építkezés már korábban is fontos szerepet kapott. A dán WhoMadeWho formációval készített „Montserrat” és „Closer” jól példázták, hogyan lehet a progresszív elektronikus hangzást karakteres énekhangokkal összekapcsolni anélkül, hogy a végeredmény hagyományos popzenévé válna.

A 2020-ban megjelent „For a Feeling”, amelyet a brit CamelPhat duóval és RHODES énekessel közösen készítettek, már egyértelműen a szélesebb nemzetközi közönség felé nyitott. A felvétel atmoszférikus éneke és fokozatosan építkező elektronikus alapja különösen jól működött együtt, miközben az ARTBAT-ra jellemző feszes ritmika is megmaradt. Ugyanebben az évben jelent meg a Sailor & I közreműködésével készült „Best of Me”, amely a Beatport összesített toplistájának élére került. Ez az eredmény jól érzékeltette, hogy a duó zenéje ekkorra már nemcsak egy szűkebb műfaji közegben volt sikeres, hanem a nemzetközi elektronikus zenei piac egészében is meghatározó szereplővé vált.

Az énekes produkciók sikere ugyanakkor nem szorította háttérbe az instrumentális klubzenéket. Az ARTBAT továbbra is olyan felvételeket készített, amelyekben a ritmusok és a szintetizátorok önmagukban is képesek voltak erős érzelmi hatást kiváltani. Ez a kettősség különösen fontos része lett a duó karakterének. Egy ARTBAT-szettben természetes módon követheti egymást egy sötétebb, hipnotikus techno-felvétel és egy nagyívű, énekes produkció, mert a két világot ugyanaz a fokozatos zenei építkezés kapcsolja össze.

UPPERGROUND – amikor a saját hangzásból önálló világ lett

2021-ben az ARTBAT elindította saját kiadóját, az UPPERGROUND-ot, amelynek létrehozása új fejezetet nyitott a pályafutásukban. A két producer ekkorra már elegendő nemzetközi tapasztalattal és ismertséggel rendelkezett ahhoz, hogy ne kizárólag más kiadók megjelenési terveihez igazodjon. Az UPPERGROUND lehetőséget adott arra, hogy saját zenéiket és más előadók munkáit egy következetes zenei elképzelés mentén jelentessék meg, miközben a kiadó vizuális arculatát és kommunikációját is a saját elképzeléseik szerint alakíthatták.

Az első időszak fontos megjelenései közé tartozott a „Flame” és a „Horizon”, amelyek tovább erősítették az ARTBAT monumentális, dallamközpontú hangzását. A kiadó azonban hamar túlnőtt a hagyományos lemezkiadói szerepen. Az UPPERGROUND név alatt önálló rendezvényeket kezdtek szervezni, amelyekben a zene, a fénytechnika, a vetítések és a színpadi látvány egyetlen összefüggő produkcióvá álltak össze. Ez a fejlődés nem pusztán üzleti terjeszkedés volt, hanem annak felismerése, hogy az ARTBAT zenéje egyre inkább teljes élményként működik: a hangok mellett a tér, a látvány és a közönség reakciója is meghatározza az előadást.

Az UPPERGROUND eseményei különösen jól mutatják, milyen irányba változott az elektronikus zenei fesztiválkultúra a 2020-as években. A techno hagyományosan a DJ és a közönség közötti közvetlen kapcsolatra épült, gyakran minimális látványelemekkel. Az ARTBAT ezzel szemben olyan produkciókat hozott létre, amelyekben a vizuális környezet a zenei dramaturgia részévé vált. A hosszú építkezéseket fokozatosan változó fények, a nagyobb dallami csúcspontokat monumentális vetítések kísérik, miközben a zene továbbra is megőrzi klubközpontú karakterét. Az UPPERGROUND így nem egyszerűen egy kiadó vagy rendezvénysorozat neve lett, hanem az ARTBAT teljes alkotói világának összefoglalása.

A trance öröksége és a fesztiválok új hangzása

Bár az ARTBAT-ot elsősorban melodic techno-előadóként tartják számon, zenéjükben a trance hatása kezdettől fogva erősen jelen van. Ez különösen a hosszú, fokozatosan kibontakozó dallamokban és a monumentális zenei csúcspontokban érhető tetten. A két műfaj közötti kapcsolat nem véletlen: a trance és a progresszív elektronikus zene már a kilencvenes években is hasonló eszközökkel épített érzelmi feszültséget, az ARTBAT pedig ezeket a megoldásokat a kortárs techno ritmikájával kapcsolta össze.

Ennek egyik legérdekesebb példája az „Age of Love” újraértelmezése volt, amelyet Pete Tonggal és Jules Buckleyval közösen készítettek el. Az eredetileg 1990-ben megjelent felvétel az elektronikus tánczene egyik legismertebb korai trance-klasszikusa, és az elmúlt évtizedekben számtalan feldolgozást kapott. Az ARTBAT-féle változat nem egyszerű nosztalgikus tisztelgésként működött, hanem azt mutatta meg, hogy a klasszikus trance dallamvilága milyen természetesen illeszkedhet a modern melodic techno hangzásához. A régi és az új elektronikus zenei korszakok közötti kapcsolat ezzel egyértelművé vált.

A következő években az ARTBAT egyre több olyan együttműködésben vett részt, amely tovább tágította a műfaji határokat. A David Guettával és Idris Elbával közösen készített „It's Ours” már a szélesebb fesztiválközönség felé nyitott, míg a John Martinnal megjelent „Coming Home” az érzelmes, énekes elektronikus zene világát kapcsolta össze a duó karakteres hangzásával. A 2024-ben Armin van Buurennel készített „Take Off” pedig különösen jól érzékeltette, mennyire átjárhatóvá vált a melodic techno és a modern trance közötti határ. A felvételben a trance energikus dallamvezetése és az ARTBAT mélyebb, súlyosabb ritmikája úgy találkozott, hogy egyik előadó sem veszítette el saját karakterét.

Ugyanebben az időszakban a MORTEN és Bonn közreműködésével megjelent „Hollow”, valamint a The Chemical Brothers „Hey Boy Hey Girl” című klasszikusának újraértelmezése is azt mutatta, hogy az ARTBAT egyre szabadabban mozog az elektronikus zene különböző korszakai és műfajai között. Ezek a produkciók már nem kizárólag az underground techno közönségének készültek, de nem is szakítottak teljesen a duó korábbi zenei világával. A közös nevező továbbra is a hosszú építkezés, az erőteljes ritmus és az a sajátos dallamérzék maradt, amely a „Return to Oz” óta az ARTBAT egyik legfontosabb ismertetőjegye.

A klasszikusok újraértelmezésétől az új együttműködésekig

A 2020-as évek közepére az ARTBAT olyan pozícióba került, amelyben már nemcsak új zenékkel, hanem az elektronikus tánczene korábbi korszakainak újraértelmezésével is képes volt megszólítani a közönségét. A Benny Benassival közösen készített „Love Is Gonna Save Us” a kétezres évek electro house-hangzását idézte meg, míg a The Temper Trap „Sweet Disposition” című dalához készített remix egy másik korszak emblematikus felvételét helyezte új elektronikus környezetbe. Ezek a munkák nem egyszerűen ismert dallamok újracsomagolásáról szóltak, hanem arról, hogyan lehet egy korábbi zenei élményt a mai klubok és fesztiválok hangrendszereire átültetni.

A duó közben továbbra is készített saját felvételeket és új együttműködéseket. Az „Afterparty”, a „Galaxy” és a „Dance” különböző oldalról mutatták meg a produkciós gondolkodásukat, míg az Alokkal közös „Truth, Peace, Love, Acid” az acid-hangzások és a keményebb klubritmusok felé nyitott. Az ARTBAT ekkorra már nem egyetlen műfaji közeg elvárásai szerint dolgozott. A melodic techno továbbra is fontos kiindulópont maradt, de a duó egyre tudatosabban használta a trance, a progressive house és a fesztiválokra szabott elektronikus zene eszközeit.

A 2026-os megjelenések ugyanezt a sokszínűséget mutatják. A R3HAB, Stylo, Eli & Dani és NAIIM közreműködésével készült „Fight Machine” energikusabb, közvetlenebb klubhangzást képviselt, míg a Giuseppe Ottavianival és Conor Ross-szal közös „Break the Loop” újabb kapcsolatot teremtett a trance világával. Ezek az együttműködések azért érdekesek, mert az ARTBAT immár nem egyszerűen egy meghatározott hangzás képviselőjeként van jelen a nemzetközi elektronikus zenében. Olyan alkotópárossá vált, amelynek saját karaktere különböző műfajokban is felismerhető marad.

Két producer, egy közös zenei gondolkodás

Az ARTBAT sikerét könnyű lenne néhány nagy slágerrel vagy látványos fesztiválfellépéssel megmagyarázni, a történet azonban ennél összetettebb. Artur és Vitalii együttműködésének egyik legfontosabb sajátossága, hogy a közös stúdiómunka során nem mereven elkülönített szerepekben gondolkodnak. Interjúikban többször beszéltek arról, hogy a zenei ötletek folyamatos párbeszédben alakulnak ki, és mindketten aktívan részt vesznek a szerzemények különböző elemeinek kidolgozásában. Ez a munkamódszer hozzájárult ahhoz, hogy a sokféle műfaji hatás ellenére a produkcióik egységes karaktert képviseljenek.

A duó zenéjének középpontjában mindig a tánctér maradt, de az évek során egyre pontosabban megtanulták, hogyan lehet a klubok fizikai energiáját erős érzelmi tartalommal összekapcsolni. A „Planeta” progresszív építkezése, a „Return to Oz” melankolikus dallama, a „Best of Me” énekes atmoszférája vagy a „Take Off” fesztiválenergiája első hallásra különböző irányokat képviselhet, mégis ugyanarra a zenei gondolkodásra épülnek. Az ARTBAT számára a ritmus nem önmagában cél, hanem olyan alap, amelyre hosszabb, összefüggő zenei történetet lehet felépíteni.

Ez a szemlélet a fellépéseiken is meghatározó. Az ARTBAT-szettekben a különböző hangulatú produkciók nem egyszerűen egymás után következnek, hanem hosszabb ívet alkotnak. A sötétebb, visszafogottabb részek után fokozatosan érkeznek a nagyobb dallami csúcspontok, majd a zene ismét mélyebb, hipnotikusabb irányba fordulhat. A közönség számára ez nem pusztán slágerek sorozatát jelenti, hanem olyan élményt, amelyben a feszültség és a feloldás folyamatos váltakozása adja a zenei történet lényegét.

Mit jelent ma az ARTBAT?

Az ARTBAT felemelkedése sok szempontból egybeesett a melodic techno nemzetközi átalakulásával. Amikor 2014-ben elkezdtek együtt dolgozni, a műfaj még elsősorban underground klubokhoz és kisebb kiadókhoz kapcsolódott. A következő évtizedben azonban a dallamosabb technohangzás fokozatosan megjelent a legnagyobb elektronikus zenei fesztiválokon is, miközben a látványos vizuális produkciók és a monumentális dallamok egyre fontosabb szerepet kaptak. Az ARTBAT ebben a folyamatban nem csupán követője volt a változásoknak, hanem olyan előadó, amelynek zenéi és rendezvényei maguk is alakították a műfaj nemzetközi arculatát.

A történet különösen érdekes abból a szempontból, hogy a duó nem hagyta teljesen maga mögött azt a klubzenei világot, amelyből elindult. Bár ma már nagyszabású fesztiválokon és saját UPPERGROUND-rendezvényeken lépnek fel, a zenéik alapját továbbra is azok a hosszú, fokozatosan építkező ritmusok és atmoszférák adják, amelyek a kijevi klubéletből hozott zenei gondolkodásukat meghatározták. A különbség elsősorban a léptékben van: ugyanazok az eszközök ma már több tízezres közönség előtt, monumentális vizuális környezetben szólalnak meg.

Az ARTBAT története végső soron arról szól, hogyan válhat egy underground zenei elképzelés nemzetközi jelenséggé anélkül, hogy teljesen elveszítené eredeti karakterét. Artur Kryvenko és Vitalii Limarenko Kijevben kezdte közös munkáját, néhány évvel később pedig már a világ legfontosabb elektronikus zenei színpadain játszottak. A „Mandrake”-től a „Return to Oz”-on és az „Upperground”-on át a későbbi együttműködésekig ugyanaz a törekvés rajzolódik ki: olyan elektronikus zenét készíteni, amely egyszerre képes megszólítani a testet és az érzelmeket. A duó legnagyobb teljesítménye talán nem is az, hogy a melodic techno egyik legismertebb szereplőjévé vált, hanem az, hogy megmutatta, milyen messzire juthat egy eredetileg klubokba szánt hangzás, ha a producerei elég következetesen hisznek benne.